Vanda
Vanda szüléstörténete attól (is) különleges, hogy ő maga is elmeséli. Részletek következnek… Olvassátok, nézzétek. Hála és köszönet van bennünk!
„Számtalanszor mondták nekem, hogy „bátor vagy, hogy otthon szültél…” Nem vagyok bátor. Az informáltság nem bátorság.
Már az első várandósságom alatt is tudtam, hogy a lehető legtermészetesebben szeretném világra hozni a gyermekemet. Bíztam az ősi női erőben, és hogy a nők igenis tudnak szülni, mégha ezt a mai világ próbálja is elfeledtetni Velünk, és átvenni Tőlünk az irányítást. De sajnos akkor még nem voltam eléggé informált, és engem is bedarált a medikalizált rendszer. Persze nem panaszkodom, szép szülésélmény volt a kórházi körülményekhez képest. Félreértés ne essék, nagyon jó, hogy van lehetőség kórházi ellátásra abban az esetben, ha valóban szükség van rá. De nem lehet összehasonlítani egy intézményen kívüli háborítatlan szüléssel, ezt már tudom. Szeretném ha az én lányom már úgy nőne fel, hogy tudja, van más út is, nem csak a siettetett és irányított, beavatkozásokkal teli szülés. Ha nem félne, hanem mindennél jobban várná ezt a napot. Ha a szülésről nem az a kép élne a köztudatban, hogy „túl kell élni”, hanem az, hogy ez egy semmihez sem hasonlítható erőt adó, csodálatos ünnep.
A várandósság nyugalomban telt egészen addig, amíg ki nem derült hogy a kisbabánk nem olvasta a szakirodalmat, és farosan feküdt a pocakomban. Minden gyengéd módszert megpróbáltunk. De 37 hetesen az ultrahang még mindig azt mutatta, hogy fent van a buksija. Hidegzuhany.
Hívtam a bábákat hogy mit lehet még tenni, ők felvetették a külső fordítás lehetőségét. Egy kórházi sikeres külső fordítás után visszafordult a babám így 39+1 hetesen újra ott álltam a szülőszoba ajtajánál a még mindig farfekvéses kisbabámmal a pocakomban. Ugyanaz a procedúra, annyi különbséggel, hogy a doktorúr egy finom mozdulattal egyedül beforgatta fejvégű fekvésbe a babámat, amit szinte meg sem éreztem, egyáltalán nem fájt. Itt már tudtam, hogy jó úton vagyunk, és kezdtem elhinni hogy mégis sikerülhet az álmunk.
Három nappal a külső fordítás után reggel már éreztem, hogy gyermekünk elindult a külvilág felé, és hogy hamarosan végre a kezünkben tarthatjuk őt.
Fél 10-kor hívtam Juditot, hogy lassan induljanak. 10 órakor egyszerre értek ide hozzánk, és szinte észrevétlenül simultak bele a mi kis meghitt légkörünkbe.
Mivel már az első vajúdásomnál is vágytam a víz jótékony hatására, csak akkor nem hagyták, így most azonnal éltem is a lehetőséggel. Az én szeretetnyelvem az érintés. Mégis, aznap este nem vágytam senki érintésére.
A melegvíz hatására először kicsit lassultak az akkor már 2-3 perces összehúzódások. Még viccelődtünk is, hogy ez a baba már biztos másnap születik, ez úgy 23:50 körül lehetett.
Ez után nem sokkal, egy nagyon hosszú összehúzódás jött, aminek a végén csak annyit tudtam mondani, hogy azt hiszem ez már tolófájás volt. Innentől nem volt megállás, a következő tolásra megrepedt a burok, ez az érzés nagyon megmaradt bennem, örültem hogy ezennel magától repedhetett meg. Ezután két elemi erővel érkező tolófájás jött, amiket hagytam, hogy magukkal sodorjanak. 0:14-kor meg is érkezett közénk a kisbabánk.
Azonnal megfordultam, és magamhoz öleltem őt. Végig a mellkasomon maradt, senki sehova nem vitte el, vele együtt szálltam ki a medencéből. Amíg én lezuhanyoztam, István mellkasán pihent.
Ezután a bábák és István leengedték a medencét, elpakoltak mindent, és elkezdték a papírmunkát. A neonatológust is értesítették. Kislányunk ügyesen szopizott is az első pillanattól kezdve, nekem pedig annyira erős méhösszehúzódásaim voltak jó 3 napig, mint a vajúdás alatt.
Hajnali 4 óra tájt, érzékeny búcsút vettünk a bábáktól. Érdekes érzés fogott el közvetlen a távozásuk után. Amit 9 hónapon át úgy vártam, és készültem rá, az megtörtént. De még hogy! A legmélyebb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy minden ennyire tökéletes lesz. Az élmény életem végéig el fog kísérni, és bármikor meríthetek belőle erőt. „
